A monori gimnáziumban történt, '92-93 környékén.

Akkoriban a színjátszó kör - vagy ahogy ott hívták, az "irodalmi színpad" - tagja voltam, és mint mindenki, a mi gimnáziumunk is megemlékezett október 23-ról. Az irodalmi színpadosok előadásai amolyan multimédiás események voltak: élőzenével, sok fellépővel, verssel, dramaturgiával, szenvedéllyel átitatott darabokat adtunk elő. A műsorokat Guszti tanár úr írta, rendezte, pénzelte és országszerte nagy híre volt a csapatnak akkoriban.
Én persze főleg két okból jártam oda: nyilvánvaló szereplési illetve csajozási vágyaimat éltem itt ki, rendszerint persze sikertelenül (már ami a csajozást illeti - a legjobb csajokat más nyúlta le).

Eljött tehát az október 23-i ünnepség, melyben az "utca névtelen hőse #7" szerepet kaptam, egyetlen mondatot kellett elmondanom, ezt jól begyakoroltam, majd a szokásos lámpalázzal (mit lámpaláz, REFLEKTORLÁZ) vártam a végszót, amire nekem be kellett jönnöm és harciasan a mikrofonba mondani valami olyasmit, hogy "Emberek! Nem hagyhatjuk, hogy elnyomott nemzetünk testét idegen lánctalpak tapossák! Harcoljunk a végsőkig!". De lehet, hogy nem ezt kellett mondanom, lényegtelen. 

Az iskolai ünnepségeket az udvaron tartottuk, egy jól megemelt színpadon, kötelezően jelen kellett lennie a 600 diáknak, néma kussban kellett végigáhítaniuk az összes előadást

Szóval ősz közepe, nem túl nagy hideg, néma csönd, 600 diák, áhítat. Az egyik mikrofonnál a lány elmondja a szövegét, elhangzik a végszó, én előjövök a takarásból, meglátom a nézősereget, mindenki szeme rám tapad - még most is érzem az izgalmat, ahogy ezt leírom - megállok a mikrofon előtt (ide most képzeljétek azt a rövid kis gerjedést-sípolást), és egy alig hallható nyelés után rákezdek: "Emberek!" majd rövid szünet után a következő mondat hagyja el a számat: "Basszameg, elfelejtettem". Bele egyenesen a mikrofonba.

Állok a néma csöndben, várom, hogy jöjjön a következő szereplő, görgesse tovább az előadást, de csak nem jön. Persze, mert nem ez a végszó. Nézem a tömeget, majd valaki (meg vagyok győződve, hogy az osztályból) rövid tapssal jutalmazza a rövidzárlatomat. Égek, mint a rongy, gondolhatod. Megfordulok és látom, hogy Guszti tanár úr már lökdösi ki a következő áldozatot, úgyhogy nagy sebesen távozom is.

Az előadás után többek gratuláltak, hogy mennyire átéltem és meghatódtam a darab során. Hát persze.

Ezután teljesen természetes volt, hogy Kristóf a köpenyem hátuljára alkoholos filccel ráírta, hogy "ÉN VAGYOK AZ AZ EMBER, AKI ELFELEJTETTE A SZÖVEGÉT". Még egy évig kellett hordanom azt a köpenyt, mielőtt elintéztük, hogy az egész iskolában nem lett kötelező a viselése, de ez már egy másik történet, aminek elmesélésére egy más alkalommal kerül majd sor.