TEPIJOURNAL

Bár a rádió tipikus május eleji napsütést igért már a déli órákra, reggel még nyoma sem volt a melegnek. A férfi felvette a kalapját, az előszobai asztalkáról zsebrevágta a slusszkulcsot, megcsókolta a feleségét és pár pillanat múlva már a kertben állt. Mire kinyitotta a garázst, már dudorászott. Az autóban mindig dudorászik, meglehet, hogy ezzel tartja magától távol a "Dugók Szellemét" vagy a "Dudálás Félistenét". Hetek óta rossz volt a rádió, de hamar rájött, hogy a fejében sokkal jobb zenék laknak, mint bármelyik helyi rádióállomáson és itt még reklámok sem szakítják meg az adást.

Egy forgalmas kereszteződéshez érve oldalra pillantott és a szomszéd kocsiban két nevetgélő fruskát látott, akik rajta mulattak - az autóján (72-es Ford Taunus), vagy a kalapján, vagy egyszerűen kinevették a kora miatt, ahogy a felnőtteket szokták gúnyolni az öntudatra ébredő kamaszok.

A férfi kedves mosolyt küldött a lányok felé, akik hirtelen elcsendesedtek, majd mindketten felemelték a középső ujjukat és csikorgó kerékkel elrobogtak.
Ő még pár pillanatig egy helyben maradt, zavart merengéséből a mögötte álló kocsi dudálása zökkentette ki.
A fejében a rádió most egy nosztalgiacsatornára váltott, amely fiatalkora kedvenc dalait játszotta. Megszólalt a "Hey Jude", Buddy Holly és a többiek pedig őrült rockyt táncoltak az óra körül. Emlékezete poros ládikójából megsárgult fényképek kerültek elő. Képek a kisfiúról, aki nyolc évesen elfújta a szülinapi tortáján a gyertyákat, a néhány évvel későbbi kiskamaszról, aki egymaga végigkerékpározott a megyén, a felnőtt fiúról, aki az érettségi banketten egy varázslatos lánnyal táncolt (aki később autóbalesetben halt meg nem messze a háztól, ahol a fiú lakott). Újra mosolygott: a vidámság hamar visszatért a szívébe, mint élete során mindig. A slágerek szövegeit kívülről tudta, pedig rég nem hallotta őket.

Mire az iroda elé kanyarodott, nyoma sem volt a megrökönyödésének, amelyet a két kamasz lány okozott, akik akár az unokái is lehettek volna. Belépett a kapun és hangosan odaköszönt a portásnak, aki visszaköszönt és tekintetével követte a férfi útját a liftig. 
Az öregúr - mindenki így gondolt rá, szeretettel - arra gondolt, amikor a kisfiát először látta nyújtózkodni ennek a liftnek a hívógombja után. Mára már unokái vannak, akik régen elhagyták azt a kort, hogy különleges élményt nyújtson nekik a papa irodájának liftjét lehívni az emeletről.
A felvonó halk csilingeléssel jelezte, hogy megérkezett. Az öregúr belépett az ajtón, majd elhelyezkedett a padló mértani közepén, mint negyven éve mindig. Megnyomta a tizenkilences szám melletti gombot, mire a lift halk duruzsolással elindult fölfelé. Jobbkéz felől a lift falán egy tükör volt, amelybe most is belenézett, mint negyven éve mindig, de ezúttal egy kisfiút látott benne, aki valaha ő volt. Közelebb hajolt az üveghez, hogy meggyőződjön róla, hogy nem képzelődik. A kisfiú - szőkés, kócos haja volt és egy horzsolás halvány nyoma a homlokán - ránézett és elmosolyodott.

A lift ismét halkan csengetett, amikor megérkezett a tizenkilencedik emeletre. A recepciós kisasszony tudta: kilenc óra van, ilyenkor szokott érkezni az öregúr, aki reggelire cukor nélkül issza a kávét, mint negyven éve mindig. Kinézett a folyosóra, ahonnan várta, hogy a kalapos úr besétáljon az irodába. Eltelt pár másodperc, mire rájött, hogy ezúttal nem érkezett senki, pedig a lift ezen a szinten csengetett, efelől nem volt kétsége. Felállt a székből és kiment a folyosóra. A nyitott ajtón benézve meglátta az öregurat, nyitott, mosolygós, élettelen szemmel fekve a lift padlóján.

A tükrön egy kisfiú keze nyoma.