TEPIJOURNAL

Aki ismer, az tudja rólam, hogy Jean Michel Jarre-t az egyik legjobb villanyzenésznek tartom. Mégis, a tegnapi koncerttel kapcsolatban bizony meg kell fogalmazzak néhány gondolatot, mert nagyon kikívánkozik.

Kezdjük ott, hogy ez volt életem negyedik JMJ koncertje, a legnagyobbon, a '93-as Chronologie-n nem voltam kint, videok és egyéb anyagok alapján látatlanban azt kell mondanom, hogy az a 17 évvel ezelőtti volt a "best jmj concert in Hungary" EVÖR. 

Az a tény, hogy a tegnap este eljátszott számok 85%-a a barátnőm foganása előttről származtak, még csak hagyján. A színpad mögötti vetítővászon csak igen kevés esetben volt megtöltve tartalommal, pedig élő kameraképek is mentek néha, ezt lehetett volna minden olyan számban mutatni, amihez nem volt konkrét vizuál kitalálva. A koncert alatt többször jutott eszembe, hogy Jarre olyan a thereminnel és a Moog Liberatorral élőben, mint Szarka Tamás a Ghymesből a hegedűvel: hatalmas erőkkel igyekszik a "meg nem értett művész" kategóriába kerülni a hamis hagok eltúlzásával. 

Mára a szintetizátorok nem olyan elvont hangszerek, mint 30 évvel ezelőtt voltak. Ma már a gyerekek is ismerik a szinti fogalmát (mondjuk nyilván a kis CASIO bizbaszok szintjén, ami persze nem is nevezhető szintinek - de itt a lényeg azon van, hogy az elektronikus hangszerek már nem pilótavizsgás atomreaktornak tűnnek). Éppen ezért a 34!!! évvel ezelőtti számokkal haknizni számomra manapság már pont ugyanolyan, mint amikor Korda Gyuri bácsi Mammammázik a tévében, mi pedig gondolatban megsimogatjuk a kis buksiját és visszakísérjük az öregotthoni foteljébe. Jarre az elmúlt 10 évben is bőven megmutatta, hogy tud újat mutatni, éppen ezért volt visszás, hogy a majdnem teltházas Aréna közönségének nagy része azzal az érzéssel ment haza, hogy ez a fickó az elmúlt 30 évben semmit nem csinált? Pedig de. A ráadás környéki számok például már a "dögösebb" korszakból jöttek (chronologie 6 és 2, Oxygene 12 '97-ből), ez az utolsó rész adta meg számomra a kielégülés halvány érzését, nem az előtte lévő 2 óra. 62 éves, ezt elismerem, de ugyanolyan nehéz Equinoxe 5-öt játszani, mint Hey Gagarint, főleg, ahogy ugrált és lelkesítette a közönséget. Ennek ellenére gagarin nem jött el, csak a 32 évvel ezelőtti kukkeres csávók az Equinoxe borítóról. A vizuál pedig nagyon jó volt, már amikor volt (tesóim nagyon szívesen állnak a művészúr rendelkezésére, vizuál témájában tízszer jobb VJzést adnának elő félholtan, írásvetítővel). Az első nagyszabású video, a Moog szintetizátor irgalmatlanul felnagyított kezelőfelületén történő sétarepülés például egészen remek volt, a táncoló kukkeres srácok is aranyosak voltak, főleg amikor csak a távcsövük üvegje világított sárgán a sötétben. A zenészek a háttérben ismét tökéletes munkát végeztek, de ők az élő szekvenszerek, így azt adták, amit kellett. Jarre az előtérben féktelen gyereknek tűnt, oda-vissza rohangált a kütyük között, láthatóan élvezte a dolgot, amit meg is értek. Rengeteg baki volt, ez a Jarre koncertjeire járóknak újdonság, az egészen közelmúltig playbackről játszott koncertek note-to-note attitűdje után után az élő előadások félreütései egészen furán hatnak. A legjobban az "bántott", hogy az általam Jarre főművének számító Chronologie 6 közben a Cavagnolo harmonika hangját nem sikerült kihangosítani, szegény ember csak mutogatott a hangmérnöki pult felé, hogy kér még hangerőt, de a szám végéig nem sikerült meghallanunk, hogy mit is játszik. Pedig ez az a szám, ami Párizsról, a franciákról, szerelemről szól, fő motívumként a harmonikával, úgyhogy csak a lényeg nem jött át, de ez speciel nem Jarre hibája.

Talán túl sokat vártam ettől a koncerttől, manapság már talán nem várok ennyi önismétlést, mint amit tegnap kaptunk (ez most nem nagyképűzés, de az eddigi 14 saját koncertem alatt sosem volt ennyi átfedés, főleg nem 10 évvel ezelőtti számokkal - 30 embernek is mindig új "showt" csinálunk). Remélem a készülő albummal ismét valami maradandót alkot, addig "az elektronikus zene keresztapjából" "az elektronikus zene vőfélyévé" lépett vissza. Erős hármas.