Hosszú, hideg tél volt, napok óta nem találtak eleséget az elcsüggedt állatok. A hegyoldalban kuporgó házikó körül hatalmas hókupacok álltak.
Egy varjú, teljes reménytelenségében a házhoz repült, éhsége csillapíthatatlan tüze elaltatta az embertől való félelmét. Az ablakpárkányra telepedett, fekete gombszemét végigjáratta a benti szobán. Egy öregapó és egy öreganyó lakott ott. Kis kályha körül bóbiskoltak, várták a tél enyhülését. Felriadtak szendergésükből, amikor a varjú csőrével bátortalanul megkocogtatta az ablakot.
Az öregapó felállt, hogy megnézze mi az, ami felverte a tél csendjét-magányát. A varjú tekergette a fejét, szavak nélkül panaszkodott az éhségre és a hidegre. Öregapó halkan kinyitotta az ablakot, a kimerült fekete látogató boldogan botorkált kinyújtott keze felé.
Öreganyó is felállt és lehunyta szemét, jóízű mosoly gömbölyítette ráncos orcáját. Pörköltnek készítették el, hiszen karácsony volt.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.