A könyvet a bátyámtól kaptam. Olaszországban járt akkoriban (20 éve) és hozott nekem egy ajándékot. Tudta, hogy szeretem a Mestert (hisz annak idején őmiatta (is) kezdtem hallgatni Jean Michel Jarre-t) és tudta, hogy a zene a mindenem. Épp ezért egy kottáskönyvet ajándékozott nekem, amit idehaza nem lehetett kapni. A kottáskönyvben Jarre "slágerei" voltak lejegyezve, pianínó-partitúra formájában. Akkoriban sem tartozott ez a fajta zene a mainstream vonalba (legalábbis Magyarországon biztosan nem), ennek ellenére bevittem az iskolába (nyolcadikos lehettem, vagy hetedikes), mert 1.) szerettem volna eldicsekedni vele, 2.) imádtam magammal hordani, néha belelapozni és nézegetni a kottafejeket, amik azt a furcsa, szépséges, kifejező zenét jelölték, amit olyan nagyon szerettem-szeretek bármikor hallgatni. Ének óra előtt odamentem Erika nénihez, aki 60 körüli pedagógus lehetett - nem tartozott a kedvenceim közé - és a kezébe nyomtam a KOTTÁT. Megkérdeztem tőle, hogy el tudná-e játszani. Akarva akaratlanul is csőbe húztam, hisz hogy a fenébe' ne tudná eljátszani, hisz ÉNEK-ZENE tanár! Tehát a büszkeségénél fogva húztam a hangszerhez, felnyitotta a zongora fedelét, ráhelyezte a kottatartóra a könyvet és életem egyik legjobb ének óráját sikerült eltöltenem (volt még egy, amikor gimiben Vangelist hallgattunk kortárs zene címszó alatt), amikor is az első 20 percben Jean Michel Jarre darabokat játszott az énektanárnő, úgymond unplugged (azóta unplugged koncertet csak felvételről hallottam Jarretól, amikor is egy harmóniumon játszotta el néhány darabját egy skandináv rádió kedvéért). Azt hiszem, Erika néni akkor lépett át nálam a "tűrhető" kategóriába, maga mögé utasítva Orvos Editet (rajz) és Steiner László tanár urat (matek).

Aztán ilyenkor hozza magával azt az emléket, amikor kedvenc erdőmben kedvenc kazettás walkmanemen az Oxygene-t hallgatom, megy le a nap, én kicsit könnyezem, pedig alig vagyok 14, édes-bús magányomban a fák közt cikázva elviselhetetlenül gyönyörű harmóniákat és távoli hangszőnyegeket hallgatok és aztán egy újabb nagy tekerés az időben és már a kocsiban ülök, hazafelé tartok kedvesemtől (ma már a feleségem) és az Oxygene szól a vadonatúj autómban (cédélemezről, amiről ki mert volna álmodni akkoriban) és már nem édes-bús a magány, hanem élettel teli és vidám. Valószínűleg szegényebb lenne az életem ezek nélkül az emlékek nélkül. És az benne a nagyon tök jó, hogy a zene állandó és körülötte elfordul a világ, mindig újabb és újabb élményrétegek rakódnak rá, de ez mind egy hatalmas énképpé alakul és a gerincvelőmön áthaladó hangok megpendítik a legbelsőt.

Hát így.