TEPIJOURNAL

Fabók Péter, vagy ahogy a színpadon hívják: TANGRAM az elektronikus zene számos kiválóságával találkozott vagy dolgozott együtt. Szeptember végén két koncerten is viszontláthatjuk őt, mindkét esetben a német LOOM előtt lép fel az A38-on. 

Miért TANGRAM?

Nagy hatással volt rám a Tangerine Dream muzsikája, már egészen fiatal koromban elvarázsolt, velük és Jean Michel Jarre-ral egy olyan világba kerültem, ahol jó volt lenni, és ahova mindig is tartozni akartam. A német együttes 1980-as lemeze az egyik legmeghatározóbb zenei élményem abból a korszakból, így evidens volt, hogy ezt a nevet választom magamnak, bár a zeném nagyban eltér attól a struktúrától.

Milyen a TANGRAM-zene?

Javarészt elektronikus-instrumentális háttérzene, de az ambient - ahogy a szakzsargon hívja - elég tágan értelmezhető fogalom: megfér benne a nagyon lassan váltakozó meditatív hangfolyam, a hosszú, "építkezős" kompozíció és az ütemesebb, klasszikus értelemben vett elektronikus "pop" is. A zeném alapvetően háttérzene, vezetéshez, pihenéshez, munkához, "csak úgy" hallgatáshoz való, nem feltétlenül koncert-kompatibilis. Egy kollégám egyszer egy hosszabb zenémet hallgatva ezt mondta: "az útburkolatfestő egy napjának filmzenéje". Kinek milyen élményt nyújt? Sosem tudhatjuk!

Mégis most két koncerten is találkozunk Önnel a színpadon.

A "szakma" nagy nevei időről időre meglátogatják hazánkat, nekik széles ismertségük van, sokan járnak a koncertjeikre. Így könnyebben passzol a koncertlátogatók ízléséhez az én zeném is, így lehettem "előzenekara" tavaly Ulrich Schnaussnak és így leszek idén két alkalommal a Tangerine Dream egykori tagjaiból verbuválódott LOOM-nak is. Remélem, ezúttal is érezni fogom azt a szeretetet, amit tavaly novemberben, első A38-as fellépésemkor éreztem. Akkor Ulrich nagyon megdícsért, remélem Jerome Froese is elismerően fog nyilatkozni!

Hogyan látja helyzetét a magyar és a külföldi porondon?

Szeretem azt hinni, hogy ismernek, de a tapasztalat mást mutat: nyilvánvalóan az én esetemben egy hobbiprojektről van szó, minimális befektetéseket tudok tenni az ismertségem növelésére, saját magam "menedzselem", hiszen nem tudnám kitermelni egy igazi menedzser fizetését. Nagyon nagy hálával tartozom mindazoknak, akik helyet adnak az én zeném megnyilváulásainak, a Cökxpon RestArt-nak, ahol nagyon sok fellépésem volt, vagy a Schnauss- és LOOM koncertek szervezőjének, aki ilyen módon támogatja a zenémet. Szerintem nem tévedek nagyot, ha azt gondolom, hogy külföldön más fogadtatásban részesülnék, mondjuk Németországban ennek az instrmentális elektronikus zenének nagy hagyománya van, ott az emberek nagyobb számban eljárnak egy ilyen koncertre. Azonban nem vagyok elégedetlen. Tavaly ilyentájt kaptam az információt, hogy a német Schallwelle díj várományosa vagyok, több lemezemet is jelölték a legjobb külföldi elektronikus album kategóriájában, jómagam pedig a legjobb külföldi zenekar kategóriájában is jelölt voltam, ez utóbbiban végül a tizedik helyen végeztem, ami azért egy több mint ötven jelöltet soroló listában igen szép eredmény. Csak ennek idehaza semmi hatása nem volt, itthon nem is jegyzik ezt az amúgy igen neves díjat. Elég nehéz megtalálni a potenciális hallgatóságot, mert ez egy ördögi kör: kevés koncertre van lehetőség a zene stlíusából adódóan, így kevés ilyen jellegű estét szerveznek, lemezeladások nincsenek, úgyhogy nem jó biznisz, csakis önszervező folyamatokkal lehet kibillenteni ezt az állapotot.

Ennek ellenére nem tűnik elkeseredettnek.

Nem, az valóban nem vagyok, nem ebből kell élnem, ez hobbi, bármilyen bevétel ajándék, nyilván sosem térül meg a befektetett energia és pénz, de amikor a színpadon állok, mindez elhalványul: ott és akkor csak a zene van, meg a közönség, akik egy-egy órára az én zenei világomban merülhetnek el. Ezt gyerekként nagyon nehezen tudtam elképzelni: 2010-ben egy egyszerű emailt írtam például Jean Michel Jarrenak, hogy segítsen egy zeném összerakásánál, két óra múlva jött a pozitív válasz tőle. Attól a Jarretól, akiért egész fiatalkoromban (és most is) feltétel nélkül rajongtam, egy emailváltással egészen közel kerültem. De ugyanez lesz most Jerome Froesevel és Johannes Schmoellinggel: a zeném által találkozhatom velük, azokkal a nagyokkal, akik zenéjükkel mintegy életem filmjének aláfestését komponálták. Sőt, ők választanak maguk elé előzenekarnak. Ez pedig akkora megtiszteltetés, hogy akár még csak három éve sem tudtam volna elképzelni.

Merre tovább?

Erre a kérdésre nehezen tudnék válaszolni. Mindig keresem a kitörési pontokat, szeretnék tovább fejlődni. Tavaly kapcsolatba kerültem egy kanadai "rajongómmal", aki mellesleg nagyon szép szövegeket ír. Arra gondoltam, hogy írhatnánk közösen dalokat, így talán szélesebb réteghez jutna el a zeném. Felvettünk egy dalt, ami "Seeing Me" címen ma már napi szinten forog a Petőfi rádióban. Hirtelen ötlet volt, azóta LunarVox néven csinálunk közös dalokat, nekem teljesen újfajta stílusban. A TD tagjaival való találkozás lehetőségét fél éve még csak álomként éltem meg, mára valósággá válik. Továbbra is nagy vágyam, hogy filmzenét írjak, az nagyon passzolna a TANGRAM-ságomhoz, hiszen a mottóm: életmozid filmzenéje.