Apám egy Toyota Hiace-szel rótta az utakat télen-nyáron, "keccsölt", cipekedett, pedig annak idején főmérnök volt a porcelángyárban. Amikor kirúgták, nem derogált neki, hogy az íróasztal és a gyár helyett ügynöki munkában ilyen-olyan élelmiszereket szállítson. Meg PG-53-at. Meg Glögg-alapanyagokat. Meg Deli csokit, Canderelt, diabetikus csokikat, kakaóporokat, meg mittudoménmit. Nagyon szerette. Eleinte egy Skoda Felicia pick-upja volt, aztán ahogy "kinőtte", jött a Hiace. Ezüst színű, oldalán egy hatalmas CANDEREL-matrica, talán a Czeizel-gyerek csinálta. Szerették a munkahelyén, szerették az ügyfelek. Mert nem csak csokit vitt a CBA-ba, hanem jófejséget, humort, kedvességet is. Néha lelki beszélgetést, néha baráti ölelést. Vagy hallgatást. Kívülről ismerte Budapest "hozzá tartozó" részét, mindent egy bolthoz képest határozott meg "a Kaiser melletti második utca jobbra", "van ott a sarkon egy patika". Az élete volt. A családja élete is volt, hosszú időn keresztül ebből tartott el minket. Mégsem ügynökként gondolok az apámra, vagy szállítómunkásra.
Mindezt most ezt azért írtam le, mert tegnap az utcán szembejött az ő Hiace-e. Amit halála után nyilván átvett tőle a helyébe lépő másik "vigéc". Egy pillanatra azt hittem, hogy mégis valahogy apám talált vissza, hogy folytassa... Már szinte vártam, hogy rámdudáljon, amit megtett néha, amikor a forgalomban összefutottunk. Aztán kiderült, hogy mégsem az ő kopaszodó feje dudorodik a szélvédő mögött, a varázslat elmúlt.
A motorral kicsit megszédültem, de biztos csak azért, mert a nagy melegben való indulás előtt nem ittam eleget.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.