TEPIJOURNAL

Az elektronikus zene berlini iskolája, vagy ahogy angolul hívják, a Berlin School az elektronikus zene '70-es években kialakult változata, amelyet Berlinben működő művészek - mint például Klaus Schulze, a Tangerine Dream és az Ash Ra Tempel - formáltak. A stílus fő karakterjegyeit a szárnyaló elektromos gitárok és komplex, eltolt basszusszekvenciák és magas regiszterű szintetizátor melódiák keveréke adta. A szólók meleg, improvizatív jellege ellenpontozta a hideg, gépies precizitású basszusszólamokat. Színesítésül hangeffektusokat - szél, Mellotron-kórusok, fuvola vagy vonósok - használtak. Kísérleti vagy ambient részekkel főleg az introkban találkozhatunk. A túlnyomórészt instrumentális zenéket nagy ritkán egészítették csak ki vokálokkal. 

A korai Berlin School darabok tipikusan 20-30 percig tartottak, egy bakelitlemez-oldalnyit. A műfajt teljesen azonosította ez a hosszabb forma és amikor mindez a '80-as években a rövidebb darabok irányába tolódott el, látszólag meg is halt ez a mozgalom. A CD elterjedése után azonban a "retro" művészek nem voltak az egy lemezoldalnyi zenék foglyai, így néhány újabb munka teljesen kihasználja a lézerlemez 80 perces időtartamát. 
A műfaj "space music"-ként való azonosítása különbözteti meg a ritmusorientált düsseldorfi iskolától, melynek képviselői a Can, a Cluster, a Kraftwerk és a Neu! voltak.
A berlin school viszonylag saját lábon álló műfaj, aminek direkt hatása nem volt úgy általában, mint például a Kraftwerknek volt akár a szintipop, akár a techno irányzatokra, hanem az ambient, az elektronika és kifejezetten a New Age zene a berlinschoolból fejlődött ki. Később aztán pont fordítva határozták meg: a berlin schoolt a new age alfajának tekintették (new age spacemusic). A trance műfaj bonyolult ritmusstruktúrái viszont a berlinschool mintájára épülnek fel.

Az "elő-berlin school"

A berlin school olyan hangzású, mint a brit televízióban a hatvanas években játszott Doctor Who főcímzenéje, amelyet hangszalagokra rögzített oszcillátorhangokból konstruáltak 1963-ban, évekkel a Moog szintetizátor feltalálása előtt. 1971-ben a Pink Floyd One of these Days című szerzeménye (a Meddle című lemezről) hasonlóan hangzott, mint a Doctor Who zenéje, de ebben két basszusgitárt hallhatunk egy tapedelay rendszerrel válaszolgatni). A szél, és további hangeffektusok használata vetítette előre (hacsak nem ihlette) a Berlin-hangzást. 
A berlin schoolra nagy hatást gyakorolt (bár ezt előszeretettel hallgatják el) a Popol Vuh zenéje. A késő '60-as, kora '70-es new age albumaik előfutárai a berlin school/new age hangzásnak. 
Klaus Schulze, a Tangerine Dream valamikori dobosa Totem című 1973-as felvétele 1975-ig meg sem jelent (a Picture Musicon), miután a Tangerine Dream inspiratív Phaedra című lemeze az angol sikerlistákat ostromolta. A Totem rezonáns szintetizátor hangszíneket használt, amelyek visszaköszönnek Schulze későbbi munkáin is. 1986-ban a Tangerine Dream megjelentette Green Desert című lemezét, amelyet még 1973-ban vettek fel, de a fiókban maradt, mint ahogy Schulze tette a Totemmel. Ezen a lemezen szerepelt az Astral Voyager című szám, amely vérbeli Berlin School volt, a White Eagle (1982) című lemez Convention of the 24 c. számába oltva. A Green Desert albumot megjelenése előtt újra felvették és keverték (főleg a zenekar vezetője, Edgar Froese), ezáltal kissé megkérdőjelezi az 1973-as eredetiséget.

A hőskor

Analóg szekvenszereket már 1971-ben használt Peter Townsend (The Who) a Baba O'Riley című számban, és a Pink Floyd is az 1973-as Dark Side of the Moon című lemezén, de az igazi hőskorszak az 1974-es Phaedra-tól indult és az 1983-as Hyprborea-val zárult, mindkettő a Tangerine Dream albuma (ezekben használtak teljes egészében ilyen hangszereket). 
1975-ben többé-kevésbé a Tangerine Dream uralta a zenei színteret a Rubycon c. albumával és a Ricochet című koncertfelvétellel. Klaus Schulze a populárisabb átmeneti vonalat képviselte a Timewind című LP-vel. Ugyanő 1976-os Moondawn című lemeze volt az első igazi belépője ebbe a stílusba, a másik nagy sikerrel együtt, a Jean Michel Jarre által felvett Oxygene albummal. A TD kijött egy új stúdióalbummal, a Stratosfear-rel és a Sorcerer című film zenéjével. Ők innentől majd 10 évig a filmzeneiparban fejtették ki zenei munkásságukat. 
1977-ben az Ashra (Manuel Göttsching) megjelentette New Age of Earth c. lemezét, egyidőben Michael Hoenig Departure from the Northern Wasteland című, és Vangelis Spiral című lemezével. A TD végigturnézta Amerikát és megjelentette Encore című dupla albumát, melynek 3 oldala berlin school, egy oldala pedig ambient hangzású volt. 1978-as Cyclone című vokális albumuk némi megrökönyödést váltott ki a rajongókból, de a Madrigal Meridian című szám (a lemez teljes második oldala) egy tipikus berlin school darab, hasonlóan a rövidebb Frank Herbert című Klaus Schulze számmal az X című klasszikus dupla albumról. Jean Michel Jarre Equinoxe című lemezének majd' felén is a szekvenszerek játsszák a főszerepet. 
Mindegyik előadó munkája egy-egy saját ismertetőjeggyel rendelkezik: a TD az összetett szekvenciákkal és különleges hangszínekkel, Jarre a sajátságos szekvenciafutamaival, Michael Hoenig az állandóan változó basszusaival (melyek Philip Glass minimalista megközelítéseiben is megtalálhatók). Klaus Schulze egy vagy két oktávval feljebb operált Hoenig szekvenciáinál, rövidebb, de hipnotikusabb hatást érve el.

A kései berlin school

1979 és 1984 között a TD kihozta a maximumot e műfaj lehetőségeiből, sőt ki is fullasztotta azt, és belefogott a sokkal populárisabb, könnyedebb albumok készítésébe. Ekkor készültek New Age-szerű Exit, Le Parc és Underwater Sunlight című lemezek. Jean Michel Jarre előrukkolt a legvégső szekvenszer-megközelítéssel az 1981-es Magnetic Fields-sel (eredetileg Chants Magnetiques - mágneses dalok címet viselte, de félrefordították Champs Magnetiques-nek olvasva). Ezután ő is a populárisabb művek felé vette az irányt, a koncertlátogatók nagy örömére. Ahogy a technika kifejlesztette a MIDI szabványt, a zenészek egyre inkább hagyományos hangszerként kezdték használni a szintetizátoraikat, melyekből egy gombnyomásra hozhatók elő a hangszínek. Szemmel láthatóan a berlini hangzás kiemelkedett a technológiai korlátokból és ezzel meg is szűnt a romantikája.
Azonban néhány újkori művész visszanyúlt a berlin school hangzáshoz, egy újabb megközelítésben (főleg a műfaj iránti nosztalgiából). 1988-ban, 5 évvel azután, hogy a TD elhagyta a Virgin lemezcéget, a Wavestar megjelentette elképesztő sikert elért Moonwind c. albumát. A tiszta basszus hangzás és szintetizátor-trillák a Chase the Evening című számban a letisztult, kiérlelt berlin school hangzást hozták. Még a TD is folytatja az 1997-es TimeSquare című albumán a Culpa Levis névre hallgató számban ezt a vonalat.
A berlin school zene rengeteg mai modern interpretációba emelődött át az eredeti 70-es évek gyökereihez képest. A legtöbb mai zene még mindig képviseli azt a meleg analóg szinti-hangzást és a progressziv elemeket, amelyek e stílus alapját képezik. Néhány mai zenekar, akik továbbviszik a hagyományt: Redshift, Radio Massacre International, Syndromeda, Omega Syndicate, Arc, Arcane, Airsculpture, Ken Martin, Dom F. Scab, Spyra és a magyar Force Majeure.

(Forrás: Wikipedia, Google)